Nehéz pontosan meghatározni, mióta foglalkozok graffitivel, meg igazából nem is ez a lényeg. Ami fontos, hogyan változott a hozzáállásom az évek alatt az illegális festészethez…

A kezdetek kezdetén egy ceruzával írogattam a vonatokon. Egyszerű volt, olcsó volt, aztán ha valaki kifejezte nemtetszését, könnyen le tudtam takarítani művemet. Általában a ceruzával írogatást nem nézték olyan szigorú szemmel, talán pont egyszerűsége miatt… a ceruza pedig könnyen elérhető bárki számára.

Néhány év múlva, mikor már kezdett erősödni a dolog, és már alkoholos filctollam is volt (általában kék), valami komolyabbra vágytam. Megpróbáltam lakkfilcbe lazúrfestéket tölteni (ez eléggé szaggatottan írt), pumpás illatszeres üvegbe zománcfestéket töltöttem (tulajdonképpen az első szórófestékem, viszont rettenetesen lassú volt vele dolgozni és erősen folyt mindenfelé), vattát itattam át páccal vagy ragasztóval, és raktam bele kis tégelybe. Ez volt a kedvencem, mert szépen lehetett vele írni, egyenletes, széles vonalakra volt képes, a ragasztó pedig különösen jól fedett üvegfelületeken.

Valamikor az ezredfordulón volt a csúcspont, amikor folyton kerestem a lehetőséget, mikor hol mit lehet megírni. Volt, hogy több órát utaztam egy-egy írásért, vagy fél órákat vártam egy-egy kiszemelt fal közelében, várva az alkalmas pillanatot, hogy felrakjam rá a szignót. Ekkor utaztam rengeteget az országban, és mindig volt nálam valami, amivel nyomot lehet hagyni… nem is hagytam ki sok esetben…

2003-ban gondolkodtam el azon, hogy az élet komolyabb dolgokról is szól, nem csak a graffitiről. Kell, hogy legyen értelme az életnek, és meg kellene találni… nem akartam börtönben végezni, mert úgy éreztem, ennél több van bennem. Lehet, hogy művészlélek vagyok, de talán nem ez a legjobb formája a dolognak… talán ez volt a legkeményebb év, mert lejönni valamiről, amit nagyon szeretsz csinálni (úgy, hogy csak ez van, más nincs), és évek óta műveled, iszonyatosan nehéz. Soha nem volt dolgom drogokkal, hülyeségnek tartom az önpusztítást (és még fizessek is érte…), de merem állítani, hogy a graffiti is lehet drog, amiről iszonyatosan nehéz lejönni. Hála Istennek, azért csak sikerült abbahagyni az illegális művészkedést.

Pár év múlva lépten-nyomon omladozó, elhagyatott házakba botlottam. Pár rajzom készült ilyen helyekre, akkoriban ezt még úgy-ahogy elnézték (nem mint most, amikor helyszíntől-felülettől függetlenül minden vonalért börtön fenyeget). Szerettem a festést, az önmegvalósítást, de már a jövőm foglalkoztatott: egyetem, esküvő, gyerekek… s ez egyre nagyobb szerepet kapott a következő években, illetve az életemben, így a graffiti szépen lassan a polcra került.

Az utóbbi néhány évben ismét elkezdett foglalkoztatni a festés. Szerettem alkotni, szerettem az önmegvalósítást, vágytam a folytatásra és a fejlődésre. De mindazt, amit elértem a „nyugalom éveiben”, nem szerettem volna kockáztatni, nem is érdekelt többé az illegál festés, így a törvényes lehetőségeket kerestem. Hirdetéseket adtam fel, referenciákat készítettem, rengeteg közoktatási intézményt kerestem meg, nincs-e esetleg egy díszíthető felületük.

Mára ez vált igazán fontossá: hogy törvényes keretek között alkothassak a magam kedve szerint, és országszerte keressem a lehetőségeket, felületeket. Azon dolgozok, hogy minél több törvényesen festhető felület legyen az országban, hogy mindenki kipróbálhassa magát úgy, hogy ne kelljen a rendőröktől tartania… ha méretesebb felület akad, versenyt szervezek, hogy az átlag emberek ne csak a rongálás oldalát lássák a graffitinek, hanem azt is, amikor értelmes, szép rajzok készülnek. Nem az számít, hogy a nevem mindenhol ott legyen, hanem az, hogy alkothassak – kényelmesen, nyugodtan… és mások is több lehetőséghez jussanak… mert csak így lehet igazán szépet létrehozni. És a szép által talán egy kicsit változik az átlagemberek hozzáállása a graffitihez.