Bizony nem vagyok mai csirke. Az évek telnek, rohannak, az emlékek meg sokszor kopnak. És visszatekintve a fiatalságomra annyi baromságot megcsináltam... nagy részét ma már nem is merném mindannak, ami 20-25 évvel ezelőtt simán belefért a mindennapokba. De fiatalon kevés a gát, az akadály, meg hát nem is gondolkodik el vérkomolyan az ember a következményeken, csak éli bele az életét a nagyvilágba lesz ami lesz alapon. Aztán vagy felnő és megkomolyodik... vagy nem... mindenesetre a lelkében örökké fiatal marad.

     Eleve a klasszikus "írjunk szét mindent" életvitel már nem fér bele a felnőttlétembe, hiszen munkahely, család sokkal fontosabb, mint járni az országot és szanaszét szignózni. Persze néha tökre jó lenne visszatérni a gondtalan napokba és csapatni, keresni az adrenalint... néha elkap a vágy... de nem. Ez már más világ, más életstádium. Ha az a vágy nagyon-nagyon el akar kapni, akkor mérlegelnem kell, honnan csípem le azt a kis festésnyi időt, hogy ki tudjak ballagni egy legálfalhoz ökörködni valamit. Nem hajt a fame, nem is érdekel, ki voltam, milyen nevet vagy csapatot viszek, vittem. Ki vagyok, honnan hova megyek, sokkal jobban érdekel. És ennek nem egy szűk réteg a fokmérője, hanem a nagybetűs élet - aminek nagyon kis szelete a greff. Kedvenc kérdésetek, hogy ki vagyok, mit írok... senki vagyok és blogot. Lehet voltam valaki fiatalként, de ma már nem ez számít. Ma nem vagyok senki ebben a közegben, és nem is vágyok rá, hogy legyek valaki. A régi vázlatokat, fényképeket tizenéve bedobtam a kazánba, mert éreztem, hogy le kell zárni valamit... több az élet, mint a fújka, az illegális cuccok, a mászkálás. Van, aki felnő. és van, aki nem... el tudom fogadni azt is.

     Nagyon sok hülyeség van a hátam mögött. Kisebb-nagyobb jelenetek,amik beugranak... ezekről akartam írni. Múltkor jelezték, hogy régen kapartam valamit ide-és tényleg... rohan az idő, én meg sose leszek készen egy könyvnyi anyaggal. Az élet komolyabb dolgai kiszorítják ennek lehetőségét-de lehet nem is baj...

     Nem voltam különösebben problémás gyerek a greffben. Nem nagyon ártottam senkinek, így nekem se nagyon akartak ártani. Elfértem mindenkitől, tudtam, hol a helyem az egészben, de nem is nagyon léptem át határokat. Legalábbis bizonyosakat. Mert másokat meg simán...

     Éjjel voltunk kinn line-ozni (nem igazán értem, miért, mert abban az időben simán lehetett nappal is fújkálni). Az a fajta éjszaka, amikor van nálad egy csomó festék, és mászkálsz kb. céltalanul, hogy pontosan mit csinálj és hova... nem a klasszik kinéztünk egy beadandó helyet és visszatértünk éjszaka volt, hanem csak spontán leszálltunk a vonatról, hogy majd valamit csinálunk (igaz, backjump train is készült). Így csörtettünk a vágányokon négyen, készült néhány rajz, aztán mikor már meguntuk meg hajnalodott is közben, ketten kitaláltuk, hogy bemászunk egy betonkerítésen. Fogalmam sincs, mire volt ez jó... egy cég belső udvarán találtuk magunkat, ott kolbászoltunk, mentünk egyre beljebb. Nem akartunk lopni vagy festeni, valamiért csak mentünk. Aztán a sötétben beleestem egy nyitott csatornába. Állati nagyot üvöltöttem a meglepetéstől meg a fájdalomtól, aztán láttuk, hogy a közeli portán mozgolódás támadt, úgyhogy gyorsan menekülőre fogtuk a dolgot... ha lett volna kutya,végünk lett volna kb... ma amúgy sem másznék be sehova, de ilyen céltalanul meg főleg nem.

     Álltam a metró végében, mellettem két metrós biztonsági őr. Volt időszak, amikor sűrűn mászkáltak, a hajléktalanok meg a firkászok miatt (is)... én hülye meg ahogy álltam mellettük, háttal a vezetőfülkének odakanyaríntottam fejjel lefelé a szignót. Emlékszem, valaki azt mondta, hogy pofátlanul kell csinálni. Hát azt hiszem nem sok maradt volna a pofámból, ha ezek észreveszik, mit művelek.

     A tujázást nagyon áldották szüleink némelyike, mikor szanaszét lógtak kívül a villamoson, mert nem fértek fel rá. Gyerekkoromban is voltak arcok, akik így tolták a Tátra villamoson... ücsörögtek az ütközőn menet közben... a Tátra nekem kimaradt, de megvolt pl. a Ganz csuklós (a régi körúti négyeshatos type), bár az állat volt. A Clark Ádám térnél szálltunk fel az ütközőre a barátnőmmel, és a Szent Gellért térig csapattuk. Az indexlámpa búrájába tudtunk csak kapaszkodni, miközben a vezető úgy tolta neki, hogy majdnem lezuhantunk az aszfaltra-az autósok meg úgy bámultak, hogy ihaj. Egyszer a hévvel is kipróbáltam Cinkota és Árpádföld között; a jegyvizsgálónak gondolom szóltak a cinkotai toronyból, hogy nézzen majd hátra, ott szaladnom is kellett... az már nem extraság, hogy a villamos motorvonat Hernyón rendszeresen ütközőn állva,szélvédő alatti vasba kapaszkodva utaztam... eszembe nem jutna ma ilyet beadni, bár elnézve a mai korszerű járműveket, a lehetőségek eléggé le vannak csökkentve ütközőhiány miatt.

      Egyik randinkon kiültünk a Margit hídon a virágláda szélére. Lábunk alatt a Duna, hátunk mögött a híd és a nagy forgalom... a virágláda jól takart, de nem is feltételezte senki akkoriban (vagy már akkor sem érdekelt senkit), hogy ugrani készülünk a halálba. Tök jól elbeszélgettünk a csendes városi forgatagban, majd kb. 3 perc múlva a Parlament irányából rendőrségi motorcsónak érkezett, és hangosbeszélőn szólítottak fel, hogy másszunk vissza. Még sose néztem le rendőrt ennyire... de ki se másznék ma már. Onnan lezuhanni tuti halál. Ha nem egyből, akkor fulladás...

     Egyszer fényes nappal másztam be a Pillangó utcai metrótelepre, akkor még nem volt szögesdrót a fal tetején (meg kamera se a telepen). Átszaladtam a síneken (metrók közben jöttek-mentek), körberohantam a telep előtti részen, csináltam pár fotót, majd vissza keresztül a síneken. Öt percet voltam benn, igyekezvén nem hagyni időt rá, hogy valaki elkapjon vagy megkergessen. Pofátlannak kell lenni ugye... ha valaki látott se biztos hogy leesett neki azonnal, mit kellene csinálnia, mert ilyen baromságokra nem lehet csak úgy felkészülni. Én meg azóta se szaladgálok metrók között, de valahogyan nem is vágyom rá. 

     Panelház tetején aludni januárban kartondobozban... meg úgy kb. bármikor, bárhol... sok ilyen eset volt. Mindig ott aludtam, ahol tudtam, és sokszor nem volt komfortfokozat... körúton is aludtunk egy fán, miközben vártuk az alkalmas festési időt... vonaton, buszon nem extraság, bár volt olyan is. 

     Egyszer volt egy nagy szaladás a vidéki állomáson. Négyen színezgettük a vagont, aztán nagyon gyorsan menekülni kellett. Kannák kinn maradtak a placcon, gyorsan húztuk a csíkot... egy óra tanakodás után a többiek az első vonattal hazaléptek, én meg visszamentem befejezni a saját holmimat. Festékek ugyanúgy lenn a földön, nem nyúltam hozzájuk, míg el nem készültem... aztán összeszedtem, és készült még három rajz a nap folyamán.