Egy időben kb. mindenki graffitizett. Vagy szeretett volna. Vagy meglátta benne a kellő fantáziát... én pedig sokszor voltam jó helyen - több tekintetben...

     Abban az időben nem volt annyira titok, ki fest és ki nem. Valahogy lehettek az emberek nyíltabbak, közvetlenebbek, hiszen nem volt olyan szinten jellemző a vamzerkodás, mint mondjuk ma. Ki lehetett állni a line-ra nappal kenni, mert nem volt mindenki kezében okostelefon, nem került fel minden és mindenki kb. azonnal az internetre. Nyugodtabban lehetett akciózni, hiszen a háttérben meghúzódásnak emeltebb szintű lehetőségei voltak mint manapság, amikor már kb. nem is kell tettenérés a buktához, elég mondjuk a telefon bemérése, cellainformációk, stb. Ebben a korban sokak érdeklődtek a greff iránt-sokan persze nem is gondolták komolyan, de ez azért a mai napig és mindenben tetten érhető... de valahogy lehetett lazább az ember, nem kellett annyira titkolni, mivel foglalkozik, mert nem kellett félni mindentől és mindenkitől. 

     Ekkoriban talált meg néhány tizenéves fiatal... miket írok, én se voltam még aggastyán... szóval néhány kissrác, 12-14 év körüliek. Volt egy bandájuk, fiatalok voltak és lelkesek. Ott akartak lenni mindenhol, mindent meg akartak festeni, és nem nagyon gondolkodtak normálisan (fiatalon ugye az ember sokkal hülyébb)... párszor összejártunk, állatkodtunk együtt. Volt egy szép időszak is, amikor odaadták a festéküket, én meg fújtam a bandájukat egy-két helyre nélkülük... nekem mindegy volt, mit, csak fessek, nekik is jó volt, mert sok olyan helyre eljutottam, ahova ők nem, szóval ez így tökre jó volt mindenkinek. Aztán az élet elsodorta őket, a csapat feloszlott. De ami kedves emlék megmaradt velük kapcsolatban, hogy két rövid megálló között simán feldobták a tömött vonat előterébe a kis rajzukat... én meg csak pislogtam, hogy milyen arcuk van. Bátrak, szemtelenek... fiatalok...

     Egyszer egyik greffes iskolatárs keresett meg. Volt egy jó kis vonatbuktájuk, laza kis e2e-t nyomtak, csak aztán elkapták őket, így nem sikerült teljesen befejezni a motyót. Egy lakótelep buszmegállójában leveleztünk lakkfilccel az üvegre (akkoriban simán mentek az ilyenek is), megbeszéltük az üzlet részleteit... öt króm és talán két fekete a jussom, ha lefedem a rajzukat abban a reményben, hogy hátha még nem fotózta a rendőrség, és így sikerül eltüntetni a bizonyítékot. Sok időbe és utazásba telt, mire a feladatot nagyjából sikerült teljesíteni-egy nagyon kis rész és a szignók voltak csak hátra. És el nem fogjátok hinni, nekem is bukta lett a dologból... végül nekik is ment a csekk és az idézés, mert a fotózás már menet közben megvolt, így a bizonyíték eltüntetése nem jött össze.... és én is járhattam az ügy miatt bíróságra egy jó darabig.

     Egyszer egy nagyon szerelmes kolesztársam talált be. Azt mondja, ad (talán) 500 forintot, ha Székesfehérváron egy megadott helyre kiírom az ő és a barátnője nevét. Nem volt túl komplikált feladat, az utazás ingyen volt, egy kora este pedig megszületett a hőn áhított felirat is. Hogy hol aludtam, azt már nem tudom, de jó kör volt...

     Mindenki mindent akart mindenhova, és ez azért elég sok emberkét hajtott...