Biztosan mindannyiunknak vannak a fejében olyan helyek, amik nagyon kemények, nagyon extrák, nagyon parák... nem beadhatatlanok, de azért kell bátorság ott lenni. Kis nagyon fiatalként, még az elején nekem Józsefváros ilyen volt...
Régóta őrizgetek egy üzenetet egy egykor nagyon aktív, ma már csak néha festegető arctól – amit tulajdonképpen elküldött, de aztán hamarosan törölte is (csak hát ugye minden előásható törlés után is…). A lényege az volt, hogy nem igazán értünk egyet a mai divatos eurostíl kapcsán...
Hónapokon keresztül szinte minden ugyanaz. Ugyanaz az útvonal, ugyanaz az idősáv. Ugyanazok a házak, falak, rajzok, szignók... fél életem monoton utazás mostanság, semmi sok változás.
Ha ma festenem „kell”, a jó rajz nálam ott kezdődik, hogy legyen benne diszperzit. A diszpi azért kellemes, mert kötetlenül variálható, színezhető (nemrég pl. ruhajelölővel kombináltam), olcsó és jó nagy felületre elég. Lehet kenni ecsettel, hengerrel, de én egy súrolókefét szoktam hozzá használni, az tökéletesen felületfüggetlen.
Régóta foglalkoztat ez a kérdés, pontosabban ennek boncolgatása, mely szerintem többeket is érdekelhet. Így hát ezen a vidám szép estén erről kaparok pár gondolatot, meglátást, beleépítve némi saját korábbi tapasztalatot is.
Az elmúlt napokban kicsit kiszabadultam a békés nyugodt kis ketrecemből, és nyakamba vettem Budapestet. Láttam ott mindenfélét (vonatot is egy-kettőt), találkoztam emberekkel, hallottam sztorikat... tegnap pedig ahogy repített az Alföld felé a magyar nemTGV, beugrott pár történet egy téma köré. Kukkolások vonatfestőknek... ebből írok párat most.
Tegnap este kissé fáradtan hazajöttem munkából, és csak az üres lakás fogadott… a család messze távol, külön éjszakázik. Nem sűrűn van ilyen, de ez a kevés alkalom ad lehetőséget arra, hogy egy kicsit én is kirúgjak a hámból, és ne csináljak semmit. Vagy épp azt tegyem, amihez kedvem van, kötetlenül… bedobtam hát immár sokadszor az elég gyengén címfordított „Graffiti fiúk” elnevezésű néznivalót, és így frissen írok róla pár gondolatot (bár lehet, korábban már megtettem, de akkor meg sebaj).
Nemrég belefutottam egy ilyen csúnya ügybe, mondhatni állatira kifogtam. Sokáig gondolkodtam, megírjam-e vagy sem, illetve ha megírom, hova tegyem, mivel sok aktív blog meg oldal van a kezeim alatt, de egyik sem ilyen magyarosan panaszkodós-károgós. Aztán egy ismerősöm jelezte, hogy semmi, írom, SEMMI információ, hír nincs az esetről (miközben még az elején voltam az egész történésnek, fenn volt a vasút honlapján), és mivel szerintem olyan brutál volt az egész, mondtam neki, hogy na majd akkor én majd megírom… hát megírom.
Sokat változott az életem… most éppen repít az InterCity az osztrák határ felé, miközben a laptopon küszködöm ki a pár sort, a néhány gondolatot magamból. De míg régebben inkább rendszertelenül, cél nélkül faltam a vonatkilométereket, jutva addig, ameddig nem dobott le a kalauz, vagy mikor már nem ment tovább a vonat, most békességben nézek ki a fejemből, zsebemben a megrendelőm által kifizetett menetjegy, és pénzt keresni megyek. Közben meg nagy eleganciával kidobom a gépet, a pótbillentyűt, és próbálom a fél órája készült Keletiben lőtt vonatfestményes képeket feltenni „A közösségire”… aztán mire ennyit írtam és küszködök az internettel, már Tatabányán nézegethetem a deres-jeges tájat a félfűtött fülkében.