Hónapokon keresztül szinte minden ugyanaz. Ugyanaz az útvonal, ugyanaz az idősáv. Ugyanazok a házak, falak, rajzok, szignók... fél életem monoton utazás mostanság, semmi sok változás.     Hajnal ötkor felküszködöm magam a buszra. Ugyanaz a rendszámú busz jön, ugyanúgy bevergődöm magam a bal oldali utolsó ülésbe, mint hónapok óta, és megpróbálok aludni. Zötykölődök egy órát, az ablakon meg hiába bámulok ki, mert általában sötét van még, nem látok semmit... az óratekergetés előtt még jó volt, a buszozás végén már láttam a környéket, ami mondjuk elég graffiti-mentes, no de mindegy. Szóval próbálom pihentetni a szemeimet, és mindig sikertelenül.  Majd leszállok, ugyanúgy sétálok 31 percet a vonatig, ugyanazok a házak, sokszor autók, arcok jönnek szembe... sehol semmi új.

     Befut a vonat. Felmászok, itt már nincs konkrét helyem, kedv szerint ülök le valahova. A vagonok cserélődnek, a mozdonyok is néha, de ugyanaz a jellegtelen forma mindenhol. Ugyanaz az üresség, "tisztaság", semmit nem írt meg senki, semmi nincs összefújva. Ugyanaz a vidék, a táj, állomások, falvak, városok... és nincs változás. Meghalt a vidék...? Így vonatozok két és fél órán keresztül. Ismétlődik minden, nem változik semmi. 

     Végül megérkezek a városi állomásra. Itt már van élet. Előtte nagy rendező pályaudvar, ahol mindig változnak a tehervagonok, rajtuk a rajzok. A yard régi csapatok nyomait őrzi. Az állomási lépcsőfokok ismerősként köszönnek minden nap, az aluljáró bekamerázva, tisztítva, mégis maradt ott valami (vagy már inkább "valaki") a régi időkből. Sétálok 6 percet ugyanarra a helyre, ugyanazon az útvonalon. Ugyanaz az ismétlődő feliratkupac, új nem igazán akad... az összes poros kirakatüveget megírtam már... néhány matricát is kitettem, pedig abszolút nem szoktam... de látszik, hogy régen, vagy hát az eltelt nagyon sok évben járt már erre egy-két hozzám hasonló ember, aki megunta az ismétlődést. A szürkeséget, egyszínűséget, változatlant.

     Hazafelé ugyanez, csak fordítva... tudom, látom, hol milyen festhető felületek vannak - állnak és várnak, hogy valaki megtörje az egyszínűséget, egyhangúságot. Elképzeltem már többször, hogy itt egy ilyen mutatna jól ekkorában, ott meg egy másmilyen. Leszállnék, odamennék - és semmi nem érdekelne, csak az, hogy végre nem unalmas. Végre nem ismétlődő. Végre van mit nézni. Mint a régi szép időkben, amikor a magamfajta örömmel bámult ki az ablakon, nézte az elsuhanó tájat - és vele együtt a rajzokat, szignókat. Emellett pedig elképzelte, hogy ott lesz az övé is valahol, a sajátja, amit ő adott hozzá a környezethez, a tájhoz...

     A hónapok alatt nagyon ritkán, de azért van változás. A falakat a városban, amerre járok, már végigfotóztam. Ott nem sok minden újdonság akad. De néha, eddig kb. háromszor megdobbant a szív, úgy igazán.... atyagatya, vonatrajz! Beadták! Ha időben veszem észre, vágtázok oda, hogy legyen fotó és mehessen fel az oldalra... hogy lássátok ti is... megdobbanjon nektek is... de legutóbb későn is vettem észre, meg fotóeszköz se volt nálam. Dupla gsf... nem tudom, kicsodák, micsodák, de egy kocsin két rajz... húúú. Meg az egyik köztes városban lett egy új rajzocska, valaki mástól. Kicsit kezdő, kicsit formátlan, aránytalan, a töltés is elég bizonytalan... de megnéztem, odaférne mellé még egy kis... jaj, de nagyon elférne! Barátunk nem a fal elejétől kezdte, így akad még egy kis hely. Sose voltam fedegetős, szóval pont annyi hely még akad, hogy odamenjek, és...

     Kattogás. Mi lenne, ha...? Ha megtörne az egyhangúság, ha tennék érte, ellene... ha lenne mit néznem naponta kétszer... ha ott lenne a csapat neve, X év után... csak egy kicsi, csak ott, de csakcsakcsak... 

     Mi változott az évek alatt...?

     Én mindenképpen. Felnőttem... vagy csak egy kicsit, de... már nem az a fontos, hogy ott legyek. Hogy ott legyen. Hogy éjszakázzak, túrázgassak egy-egy rajzért, festésért. Hogy mindig, mindenkor, mindenhol. Jó a greff, érdekel azóta is, csak már kicsit másképp. Nincs meg az a tűz, vagy legalábbis már nem úgy. Ha kedvem van meg időm, kimegyek a garázsba a festékekért, megcélzom a füstölőt vagy a garázs hátulját, és csak úgy, ahogy esik, fújom a falat. Meg szívom a festékpermetet. Elkészül, lefotózom... és majdhogynem ennyi. Esetleg felrakom a netre. Nem készül ezeréves saját név, vagy csapat - vagy ha csapat igen, akkor egy környékbeli legálfalon. Ott elmajomkodok egy fél órát, ott van, még hagyunk nyomot ezekben az időkben és így kész is. Nem hajt a hírnév. Ha meg alkotni akarok, arra itthon megvan a lehetőség... a greff másik számomra megmaradt formája az országjárás közben itt-ott fotózott szignók-rajzok, aztán megy fel oldalra. A harmadik meg, hogy azért követem a hazai greffoldalakat, híreket... ma már se idő, se kedv nincs órákig legálozni valahol, éjszaka az utcákat bombázni, járműveket megírni utazás közben, vagy a yardokban kuksolni és várni a megfelelő pillanatokra. A nap nagy részében munka, a maradékban a család... fontosak. Fontosabbak. Megélhetés, helytállás, gyereknevelés. És a biztonság, nyugalom... nem engedhetem meg magamnak, hogy mindez boruljon.

     Persze jó szívvel emlékezem. Az akciókra, a csapatra. A közös bandázásokra, a fújásokra (bár én szerettem egyedül menni és lenni, ez a mai napig megvan. Az emberek nehezek tudnak lenni néha...). A körúton a fán alvásra, míg eljön a megfelelő idő egy gyors rajzra. Az első nagyobb diszperzitezésre, amikor különvonattal jöttek ránk a vasútőrök. Amikor a semmi közepén feküdtünk a sín mellett órákig, illetve én, mert menekülés közben elestem a sínben. Vagy arra, hogy a vasutas takarító arcba fújt gázsprével, én meg kővel megdobáltam hálából. Persze az is mókás volt (így utólag), mikor bemásztunk egy telephelyre fújni, aztán kifelé jövet beleestem a csatornába. Vagy mikor a metró kocsiszínnél ugrabugráltam... először éjjel, utána nappal, fotózni. Sínek, közlekedő metrók között szaladtam, hogy meglegyen a fotó... és mennyi ilyen van (néhány itt a blogon is)...

     Rengeteg élmény... hiszen mindenkinek volt gyerekkora. Kinek milyen... az enyém igen aktív és élménydús. Ha az a lendület, energia és a rengeteg idő ma is rendelkezésre állna...! Bizony nem lenne szürke, unalmas az utazás :) meg persze ha ez lenne a legfontosabb, emellé meg nem érdekelne, hogy a másét nem kellene piszkálni... de nem ez érdekel már. És nem is bánom abszolút.

     Szóval válasz a sokszor ismétlődő kérdésre...: nem írok, nem fújok ma már semmit. Legalábbis olyat, ami bárki mást érdekelhetne... nosztalgiából a csapat legálra megy nagy ritkán és puszipacsi. De természetesen sok esetben, sok tekintetben ti is változtatok, és nektek is meg kellett húzni a határt a graffitiben... mert akármennyire is jó (vagy nem jó) cucc ez, de mégsem a minden. Az élet azért ennél több...