Már kisgyerekként megfogott a vasút világa: a sínek végtelensége, a nagy és hosszú szerelvények, a vasúthoz kapcsolódó hangok, a közeli s távoli ismeretlen, ahova a sínek vezetnek… az ablak mellett elsuhanó tájak… a mai napig nagyon szeretek utazni, és ha tehetem, vasúttal teszem ezt. Kényelmesebb, egyszerűbb, hangulatosabb, és vonattal utazva több graffitit is láthatok, hiszen sokan szeretnek vasútvonalak mellett festeni, és alkalmasnak tűnő felület is bőven akad erre a célra (és akkor még eltekintek magától a vagonok oldalaitól és belső felületeitől, ahol nagyobb valószínűséggel bukkanhatunk különböző írásnyomokra, mint mondjuk egy buszon).

Valamikor a kétezres évek elején különösen sokat utazgattam az országban: a nyarak arról szóltak, hogy kötetlenül, szabadon megyek arra, amerre a sínek futnak, amerre a vonat visz… alszok, ahol tudok… rengeteget aludtam állomásokon, vonatokon, mezőkön, és sokfelé megfordultam az országban. Tetszett a szabadság, a kötetlenség, és ki is használtam ezt rendesen, persze a bliccelési lehetőségek széles skálájával élve.

Egyszer Monoron vártam egy vonatra, ami a főváros felé visz majd. Jegy nem lapult a zsebemben, mert amúgy sem vagyok egy sietős ember, szeretek kényelmesen közlekedni. Az alapállás az volt, hogy addig jutok, míg nem ér a közelembe a kalauz, aztán leszállok, és megvárom a következő vonatot. Így legalább nem kell különböző meséket kitalálnom, miért is nincs érvényes menetjegyem… amúgy se szeretem se a hazudozást, se a büntetést.

Ezen a napon egy tehervonat várakozott az egyik vágányon, mozdonya jó irányban állt, Budapest felé. Egy nyitott sóderszállító vagonra kapaszkodtam fel, és próbáltam észrevétlen maradni… kis idő múlva a vonat elindult. Tapasztalatlan voltam, elindulás után már nem is nagyon foglalkoztam semmivel; hagytam, hogy észrevegyenek az emberek, miközben a hűsítő levegő az arcomba csapott. Boldog voltam, hogy ezt is megcsináltam, és spórolok megint egy kis pénzt…

Vecsésen megállt a vonat, a hangosbemondóból pedig ez szólt: „A fiatalember szálljon le a tehervonatról!”. Mi mást tehettem, hát leszálltam, persze nem az állomás felőli oldalon… vesztesnek éreztem magam, és égő lett volna mindenki szeme előtt ott ácsorogni a peronon, így a vonat takarásában kászálódtam le a kíváncsi szemek elől. Nem is nagyon volt elképzelésem, hova menjek onnan, így egy helyben álltam a vonat mellett… kb. 10 perc után azonban lassan megindult a szerelvény. Valahogyan eszembe se jutott, hogy elrohanjak, amiért elmegy a fedezékem, inkább gyorsan visszapattantam… végül a legközelebbi megálláskor szálltam le, Kőbánya-Kispest és Ferencváros között a ferencvárosi erőműnél, utazva kb. 30kilométert ingyen.

Ez volt az első tehervonatozásom, ami valami újnak a kezdete volt…

A második ilyen utam Pécsen kezdődött, s talán ez volt a legizgalmasabb. Egy környező kisvárosból érkeztem busszal, és siettem, hogy elérjem az utolsó pesti gyorsvonatot, aminek már csak a hátulját láthattam. Éppen nem vonzott annyira, hogy egy ekkora városban kempingeljek az utcán, és egy tehervonat is várakozott mozdonyostul valamelyik szélső vágányon, így hamar eldöntöttem, hogy megpróbálkozok egy újabb ingyen-utazással. Új választottam hamar el is indult, én pedig vigyorogtam magamban, hogy új kaland kezdődik… az utazás eseménytelen volt, a késő nyári estén a vonat zaja minden mást elnyomott. A legizgalmasabb szakasz az abaligeti alagút volt: amikor teljes sötétség van, a csillagokat sem látod, körbevesz a hatalmas lárma, a talaj is mozog a lábad alatt, és tulajdonképpen be vagy zárva valahova… na, ez igazán félelmetes volt. Végállomás Dombóvár, itt hamar találtam egy első osztályú vagont a semmi közepén, amin hajnalig aludtam. Újabb 64 kilométer a tehervonati gyűjteményembe…

Talán 2004-ben volt, hogy Szombathelyre igyekeztem. Mint az esetek nagy részében, most is hirtelen találtam ki, hogy utazok egyet… kora este volt, az utolsó gyorsvonat már régen elment. A lehetőségeimet végignézve a személyvonatozás mellett döntöttem, székesfehérvári átszállással Veszprémig tudok eljutni. Legfeljebb másnap hajnalban megyek tovább, de nem szeretek sokáig egy helyben lenni… főleg Pesten… vonatozni viszont annál inkább. Így hát menetrend szerint éjfél után pár perccel érkeztem Veszprémbe. Városnézésre nem volt lehetőség, mert az első vágányon már kalapálták a vasutasok egy tehervonat kerekeit, indítást előkészítve… így gyorsan kerestem egy szimpatikus vagont: egy kőszállító mellett döntöttem. Ez azért fantasztikus teherkocsi, mert tulajdonképpen be lehet bújni a garat (vagy mi) alá, annyira, hogy hiába sétálnak el a kocsi mellett a vasutasok vagy biztonsági őrök, nem vesznek észre. Ennek már Veszprémben is hasznát vettem, majd az első megállásnál Ajkán, ahol majdnem egy órát állt a szerelvény, miközben a vonat végén rendezték a vagonokat. A második megálló Celldömölk rendező pályaudvar, szakadó eső, hajnali negyed négy. Újabb kopácsolások, mellettem mászkálnak a vasutasok, és hamar kiderül, hogy a vonat nem megy tovább…

Negyedik ilyen utazásom Bicskétől Budaörsig tartott valamikor napközben. Alapesetben eseménytelen utazás lett volna, ha Budaörsön nem egy szélső vágányra áll be a vonat, ahol nagyjából száz méterenként posztol egy biztonsági őr… volt nekik meglepetés, mikor leugrottam a vonatról, aztán pedig igazán gyors eltűnés az értetlen szemek elől…

Az utolsó tehervonatozás 2008-ban, Biatorbágyon indult, idáig jutottam el jegy- és kalauzmentesen Budapestről indulva. Hirtelen bőségzavarban voltam, mert az állomás mindkét szélén állt egy-egy tehervonat, mozdonnyal ellátva… odasurrantam az egyikhez, és elbújtam mellette a bokorban. Néha elment egy emberke, ellenőrzött ezt-azt, de a másik vonatnál nagyobb volt a mozgolódás. Egy idő után eluntam magam, átmentem a másik szerelvényhez, és attól függően, hogyan mászkáltak mellette a vasutasok, fel-le ugráltam róla a sötétben. Itt sem történt semmi, s miközben az aluljárón sétáltam vissza első választottamhoz, a legnagyobb csendben elindították azt, amelyiket éppen otthagytam… innen kezdve nyugalom volt, visszaérve egy helyben vártam a soromra. Mikor már nem mászkált senki, kimásztam a bokorból, és a vonaton üldögéltem… háromnegyed nyolc körül értem Biatorbágyra, és éjfél környékén indult el a vonat. De legalább elindult… Győr előtt állt 20 percet; miközben a peronon mászkáltak a mindenféle emberek, a vagon padozatán lapultam. Végül Enesén szálltam le kora hajnalban, innen sétáltam át Lébénybe. Útközben rájöttem, hogy mennyire éhes vagyok, hiszen nem így terveztem az estémet-hajnalomat… az ismeretlen, sötét, kihalt úton sétálva egyszer csak találtam az út közepén egy kis zacskónyi elemózsiát, feltehetően valamelyik arra járó autóból eshetett ki. Talán ekkor tapasztaltam meg először úgy igazán, hogy Isten gondot visel az övéire… hiszen ekkor már megtért keresztyén, Krisztus-követő ember voltam, aki ugyan nem hagyta el egyből minden furcsa és kétséges dolgát, de folyamatosan alakult – és alakul a mai napig.

Amiért különösen izgalmas tehervonaton utazni: nem tudod, mikor indul a szerelvény, merre megy, és azt sem, hogy hol fog megállni, hol tudsz majd leszállni… ez ad végtelen szabadságot a dolognak. Indulás előtt izgatottan figyeled a vasutasok mozgását, a vágány elején a jelzőfényt, mikor lesz pirosból sárga, ami ezek után hamarosan zöldre vált… figyeled az állomást, próbálsz elbújni minden szem elől, majd amikor elindul alattad a nagy tömeg… akkor megnyugszol, hogy sínen vagy. Mész, utazol… azt sem tudod, meddig, se időben, se távolságban, de haladsz szépen lassan, és nem kell a kalauzt sem figyelned… persze ha ennél valamivel kevesebb izgalomra vágysz, megnézed a vagon oldalán a kis papírt (ha éppen megvan), amire ráírják a rakomány megnevezésén és súlyán kívül pl. a végállomást is.

Egyszer egy teljes éjszakát töltöttem Mosonmagyaróváron, hogy fogjak egy Budapest felé induló tehervonatot. Ezen az állomáson többször láttam már hosszú szerelvényeket, így egyszer kényelmesen kisétáltam késő este, hogy előbb-utóbb csak elindul valami… és azon az éjszakán nem hogy nem állt benn semmi vonat, de még csak nem is állt meg egy áthaladó szerelvény sem. Egyszer összejön, egyszer nem – ez ilyen.