2004. május 1. - a nap, amikor Magyarország az Európai Unió tagjává vált. Én elleneztem, és a mai napig sem vagyunk barátok, de mindenkinek szíve joga... mindenesetre az a nap, az a hétvége ajándék volt nekem.

Előző nap kora este zötyögtem haza, már a leszálláshoz készülődtem az előtérben, amikor hallom, hogy a kalauz az egyik utassal beszélget a belépésről, meg hogy ingyen lehet vonatozni pl. Bécsbe. Meglepődtem, mert én nem hallottam erről-ami mondjuk nem garancia semmire, mindenesetre elég gyorsan ügettem hazafelé a faluszélen, hogy ez most mi a szösz... otthon aztán édesanyám tájékoztatott, hogy ez bizony így van, úgyhogy odaköszöntem, mondom elmegyek Bécsbe, majd jövök. Fél óra múlva megint a vonaton ültem, vissza Pest felé...

Valahol menet közben kiderült, hogy csak a Győr-Bécs személyvonatokra érvényes a lehetőség, így a Déliből elkaptam az utolsó győrit valami 30-40 km-es jeggyel, és már fogalmam sincs, mit csináltam Győrben éjszaka, de reggel 8 körül ment egy személyvonat, amire kb. egy órával előtte feltettem magam. Nem is bántam meg, mert akkora állat nagy tömeg volt indulásra, hogy egy doboz disznózsírt nem lehetett volna leejteni... sok csóró magyar (velem együtt) igyekezett kihasználni a dolgot, úgyhogy igen szépen ki volt használva a szerelvény. Bámultam ki a fejemből, ablak melletti helyem volt... így jár, aki korán érkezik... :) a határon az ellenőrzés a személyi mutogatásában merült ki, nem nagyon foglalkoztak semmivel és senkivel (érthető módon). Végül a hatalmas tömeg szinte pillanatok alatt eltűnt a bécsi forgatagban a pályaudvaron...

Az első utam az aluljáróba vezetett, gondoltam látok valami érdekeset. Kapásból szétfestett emeletes vonat jött, Karlo és Adios cuccokkal... tanakodtam, hogy most mi legyen, itt vagyok Bécsben, utazzak, ne utazzak... vajon a helyi tömegközlekedés is ingyenes-e, vagy egyáltalán itt hogy néznek ki az ellenőrök, mekkora tétel a bírság...? Végül a kalandvágy és a szabadság győzött, felszálltam valami kék-fehér csodára, és próbáltam rájönni, merre megy. Persze kb. fogalmam se volt. Aztán kitaláltam, hogy megnézem a bécsi legálfalat, mert valami vízpartnál szálltam le... próbáltam nyúlni egy metróhálózatos képeslapot, de végül nem adtam be. Legyalogoltam a lábam, fogtam egy villamost is, ami a föld alatt állt meg (65-ös asszem), aztán valahogy a négyes metróra kerültem, a végállomáson leszálltam, ahol volt egy Ekin szignó-gondoltam rossz helyen nem lehetek... 

Mászkáltam egy sort, még mindig fogalmam se volt, hol vagyok, aztán valahogyan felkeveredtem egy lezárt régi viaduktra, amiről szépen lehetett látni a metróhangárt. Gyalogoltam ott is kismilliót, végül miközben majdnem elcsapott a hatos metró (vagy mi), amikor átjutottam egy működő sínpárhoz, felszálltam arra, ami éppen jött, és vagy fél órát utaztam, próbálva visszakerülni kiindulási pontomra. Valahol még át is szálltam megint valamire, aztán összességében 3 perccel késtem le a vonatomat, és volt két órám a következőig... telefonálni akartam barátnőmnek, hogy két órát kések, aztán levágtam, hogy itt euróval működnek a dolgok, így a határon túlra időzítettem a bejelentkezést. Körbenéztem még a pályaudvar előtt, bedobtam a szegényes minimalista útitápomat (kenyér+felvágott, amúgy bőven jó), aztán vadásztam egy jó helyet magamnak, és hazaindultam. 

Életem egyik legizgalmasabb napja volt, hiszen tökre poén bliccelni, utazni, eltévedni egy olyan országban, ahol nem beszélik a nyelvedet, fogalmad sincs, mi merre megy és hol vagy, elképzelésed sincs arról, hogy néznek ki az ellenőrök, nincs használható pénzed, nincsenek kapcsolataid, s akkoriban még nem hogy Facebook, de internet se nagyon volt a telefonokon...