Nagyon sok olyan éjszakát töltöttem el a fővárosi utcákon csavarogva, amikor legfőképpen a "túlélés", egy éjszakai menedék keresése volt a cél, ahol meghúzhatom magam reggelig. Sokszor lekéstem azt a vonatot, amivel még időben hazaértem volna, ez után pedig a ház ajtaja bezárult előttem... ha nem értem haza időben, aludhattam, ahol tudtam. Hála Istennek nagyon sok barátom, cimborám volt, akik befogadtak egy-egy éjszakára, de nem akartam állandóan mások nyakán lógni, amúgy is szerettem magam megoldani a dolgokat...

Egyik ilyen utcán kóborlós éjszakám során egy külvárosi villamosmegállónál kötöttem ki, ahol nem volt semmi leülési lehetőség. Maradt hát számomra a járda; lábaimat feltettem a sínre, a térdeimet párna gyanánt a fejem alá húztam, és ahogy voltam, ülve hamar el is aludtam. Abban bíztam, hogy felkelek a hangra, mikor jön hajnalban az első villamos...

Nyugodt, csendes, zavartalan éjszakám volt, melynek több óra alvás után hirtelen egy erős fejbeütés vetett véget. Kinyitottam a szemem, látom a villamost közvetlenül előttem, és érzem, ahogy a fejem tetejéről folyik az arcomba a vér... néhány ember hirtelen ott termett (villamosvezető, utasok), gyorsan felmérték a helyzetet, majd mentőt és rendőrt akartak hívni. Én is gyorsan felmértem magamban a lehetőségeimet: a lábaim megvannak, csak a fejem sérült, egy graffitis táskájában pedig mindig előfordul a rendőrök számára érdekes dolog, és az se nagyon hiányzik, hogy ettől függetlenül bármiféle ügyem legyen a rendőrséggel...

Nagy érdeklődés közepette "a tollamat keresem" szöveggel elsétáltam a villamos végéig (le is hülyéztek, hogy a tollammal vagyok ilyenkor elfoglalva), és a sínen rohanni kezdtem, majd bevágódtam egy közeli erdős részre. Örültem neki, hogy senki nem akart hajnalok hajnalán utánam rohangászni... végül egy távolabbi elhagyatott erdős terület közepén lefeküdtem a földre, és folytatva az alvást nyugalmasan kipihentem magam. Addigra meg is nyugodhattam, hogy nem súlyos a sérülésem se...

Azt hiszem, ekkor gondolkodtam el először komolyabban az életemen. Hogy mennyire van értelme mindannak, amit csinálok, amit szeretek, ami foglalkoztat. Hogy létezhet egy Isten, Aki nem hagyta, hogy meghaljak vagy komolyabban megsérüljek, főleg egy ilyen idétlen módon... hogy ennek az Istennek valami célja lehet velem, az életemmel, ha már megúsztam egy ilyen kalandot - se durvább sérülés, se rendőrség... pedig akár a lábaimat is ott hagyhattam volna, vagy lehetett volna egy szép kis rendőrségi ügyem ebből a hülyeségből. Aztán persze sokáig minden ugyanúgy ment tovább, de ez az eset rávilágított arra, hogy mennyire nem lehet véletlen a létünk...

A fiatalok iszonyat felelőtlenek, mint a saját példám is mutatja, és ez egyre inkább így lesz, ahogy új generációk nőnek fel.